Ritka vendég volt a tekintetes megyeházán az a furfangos, dróton rángatott ördöngösség, amit a pesti urak csak távbeszélőnek tiszteltek. Horkay Gábor éppen a tajtékpipáját tömte, s a lelke mélyén a vármegyei dűlők pörös ügyein merengett, mikor a falra szerelt masina éktelen csilingelésbe kezdett.
Kissé kelletlenül, óvatos mozdulattal emelte füléhez a fekete hallgatót.
– Hallom! – mordult bele a maga nyers, alföldi módján.
A vonal túlsó végén váratlanul egy lágy, szinte mézben áztatott, megilletődött férfihang csendült fel.
– Ó, te vagy az, édes egyetlenem? Már percek óta reszketve várom, hogy meghalljam a hangod.
Gábor úr a bajuszát pödré. Vajon melyik kapatos komája tréfálkozik vele kora délután? Talán a főszolgabíró úr, aki megint a jóféle somlóiból merített ihletet a hivatalban?
– Én vagyok, persze hogy én – felelte joviális dörmögéssel. – De mondd csak, lelkem, hol hagytad a józan eszedet, hogy fényes nappal ily szavakkal illetsz egy tisztességes embert?
– A józan eszemet? – sóhajtott fel a rejtélyes idegen, akinek hangjában valami mély, drámai vágyakozás lüktetett. – Azt bizony tegnap éjjel a selyemvánkosodon hagytam, galambom. Mikor oly hevesen szorítottál a széles mellkasodhoz, s az a csodálatos, dús bajszod az arcomat csiklandozta...
Horkay tekintetes úr szemei ijedten rebbentek fel. Tény, ami tény, a bajusza messze földön híres volt, selymes és kackiás, de hogy valaki ezt egy dróton keresztül ekkora pátosszal emlegesse, ráadásul férfiléttére...
– Megálljunk csak, atyafi! – dörrent rá kissé bizonytalanul. – Milyen vánkosról beszélsz te nekem? Hiszen tegnap a megyebálon voltam, s legfeljebb a keserű szivarfüst csiklandozta az arcomat, nem holmi emberfia!
– Jaj, ne is titkold, te rakoncátlan medvebocs! – kuncogott a távolból a lágy hang. – Tudom én jól, hogy a világ előtt a komoly, zordon urat kell játszanod. De nekem nincs szükségem álarcokra. Nekem, a te hűséges Elemérednek... Még most is érzem a bőrömön az erős karjaid szorítását, mikor a sötétben a nyakamba lihegtél.
A tekintetes úr homlokán apró, hideg verejtékcseppek gyöngyöztek. Létezik, hogy az a fránya bólé tegnap este ennyire elvette az eszemet? – futott át az agyán a rémült gondolat. Netán a sötét folyosón valami végzetes, visszavonhatatlan botrány esett?
– Elemér? – nyelt egy hatalmasat, s a hangja azon nyomban elvesztette korábbi határozottságát. – Kérlek alásan, miféle karokról és lihegésről tetszik itt szónokolni? Én, kérem szépen, a köztiszteletben álló...
– Sshhh! – suttogta Elemér oly forrón, hogy a rézkábelek szinte megolvadtak. – Ne mondd ki a neved, drágám, a falnak is füle van! Elég, ha tudjuk, mi történt a nehéz bársonyfüggöny mögött. Oly csodás volt, mikor férfias határozottsággal beléptél, és a fülembe búgtad: „Ma éjjel csak a miénk a világ, te kis bolond.”
Gábor úr torka sivataggá aszott. A szíve úgy vert a bordái alatt, mint az őrült pergődob. Kétségbeesetten próbálta felidézni az elmúlt éjszaka minden elmosódott mozzanatát. A függöny mögött? A spájzban jártam, az igaz, meg a kártyaszobában... De hogy én egy Elemér nevű uraságot ölelgettem volna, miközben bolondnak nevezem?!
– Édes jó öcsém... – kezdte rekedten, szinte könyörögve, mintha az élete múlna a magyarázaton. – Esküszöm a teremtőre, hogy valami éktelen tévedés lesz a dologban. Én... én egy becsületes, maradi ember vagyok, aki a jóféle dohányt szereti, meg a szép asszonyokat. Nincs nekem hajlamom a romantikára a sötétben, pláne nem nadrágos emberekkel!
A vonal túlsó végén hirtelen fagyos, drámai csend állt be. A lélegzetvétel is elakadt a drótban.
– Asszonyokat? – suttogta Elemér, s a hangja most már hideg volt, mint a decemberi fagyasztó szél a pusztán. – Azt akarod mondani, hogy... hogy te a fehérnép iránt is gyengéd érzelmeket táplálsz? Képes voltál porba tiporni a mi tiszta, férfias frigyünket egy holmi illatosított, fűzős szoknyáért?! Hogy két kapura játszol, te hűtlen Don Juan?
Horkay Gábor gyomrában mintha egy egész huszárezred kezdett volna vad csárdásba. Vastag, ibolyaszín erek dagadtak a halántékán. Még hogy frigy! Meg hűtlen Don Juan!
– Kérem alásan... – krákogott fojtott hangon, miközben a keményített gallérját lazítgatta, mely hirtelen két számmal szűkebbnek tűnt a vastag nyakán. – Micsoda botor beszéd ez? Én becsületes, nős ember vagyok! A feleségem, a tekintetes asszony, otthon várja a...
– A feleséged! – csattant fel a drót másik végén a panaszos hang, mely most már a tragika legfelsőbb magasságait ostromolta. – Ugyan kérlek, ne hivatkozz arra a szegény, gyanútlan teremtésre! Hiszen magad vallottad be tegnap éjjel, a két forró csókunk között...
– Csókunk...?! – nyögött fel az adószedő, és megroggyant alatta a faragott tölgyfaszék.
– ...bizony, mikor a bal combodon lévő, eper alakú anyajegyet csókolgattam! – zokogta Elemér. – Akkor súgtad a fülembe, hogy az asszony csak a látszat! A kegyetlen, vidéki társadalomnak szóló, unalmas kötelezettség!
A vármegyei hivatalnok szemei akkorára tágultak, mint egy-egy ezüst tallér. Kezében reszketni kezdett a fekete hallgató. Eper alakú anyajegy? A bal combomon? Hiszen az pontosan ott éktelenkedik! Egyenesen a térdhajlata felett, amióta csak az eszét tudja! Istenem, teremtőm, hát micsoda fertelmes dorbézolásba torkollott az a tegnapi megyebál? Mégis mikor mutogatta ő az anyajegyét holmi Eleméreknek?! Azt a huncut somlói bort bizonyosan valami ördögi bájitallal ütötték fel a pandúrok!
– Suttogjon, az egek szerelmére, suttogjon, Elemér úr! – préselte ki magából a szavakat Gábor, immár teljesen behódolva a rémisztő bizonyosságnak. Minden betyáros dölyfe szertefoszlott. – Nem tudom, mi ütött belém, az a fránya bólé itta el az eszemet... De hát egy úr a pokolban is úr! Ha megtörtént a megeshetetlen, azt diszkréten kell elrendezni. Nem tehetjük tönkre egy köztisztviselő sorsát holmi hirtelen jött fellángolás miatt!
– Diszkréten?! – rikoltozott a vonalban a megcsalt szerető. – Miután gátlástalanul elraboltad a szívemet, s a sötétben otthagytad zálogba a halványkék, monogramos selyem alsónadrágodat?! Azt is a feleséged hímeztette rá, mi?!
Gábor úrnak elállt a lélegzete. Kétségbeesetten, kapkodó ujjakkal tapogatott lefelé a vastag posztónadrágján. Reggel, a nagy sietségben, s a feje búbjáig hasogató macskajajban valóban csak úgy vaktában rántotta magára a ruháit. Most, hogy jobban belegondolt, igencsak gyanús volt az a szokatlan, hűvös szellősség odalent...
– Azt... azt a kóbor kutyák marcangolták le rólam... mikor a kerteken át hazabaktattam... – hazudta dadogva, miközben izzadt homlokát már az íróasztal hűvös, zöld posztójához támasztotta.
– Ne hazudj, te gyáva bitang! – sírt fel Elemér. – Megyek, és személyesen vágom a képedbe a hűtlenséged pőre bizonyítékát! Itt lakom a szomszéd utcában! Fél óra, és berúgom a hivatal ajtaját! Hadd lássa az egész világ, ki is vagy te valójában!
– Csak azt ne, Elemér, az irgalmas Istenre kérem! – sipította Horkay Gábor, kinek a hangja mostanra megbicsaklott, s inkább hasonlított egy sarokba szorított, rekedt fácánkakaséra. – Itt a főispán, meg az alispán! Fizetek, Elemér! Bármennyit fizetek a csendért!
De a könyörgés már süket fülekre talált. A távbeszélőből kegyetlen kattanás hallatszott. Az úr megsemmisülten ejtette vissza a hallgatót a villára.
Percekig csak ült, meredten bámulva a sárgaréz tintatartót. Aztán lassan, ólomnehéz mozdulatokkal kihúzta a legalsó fiókot, elővett egy masszív, tölgyfa markolatú forgópisztolyt, majd sóhajtva letette maga elé az asztalra. Ilyen dicstelen véget érni... Ráadásul alsónadrág nélkül. – futott át agyán a keserű gondolat, miközben a folyosó felől már hallani vélte az érkező végzet sietős, kopogó lépteit.