Ami­kor Ádám har­minc­öt éves lett, nem om­lott össze lát­vá­nyo­san. Nem vá­gott föld­höz tá­nyért, nem sza­valt az eső­ben, nem ivott meg egy üveg to­jás­li­kőrt a hű­tő előtt zo­kog­va. En­nél sok­kal rosszab­bat tett: rend­szert vitt a két­ség­be­esé­sé­be.

Ké­szí­tett egy spi­rál­fü­ze­tet. A fü­zet bo­rí­tó­já­ra ez volt ír­va kék filc­cel:

„HÁ­ZAS­SÁG TER­VE­ZŐ 1997–2005”

A szó, hogy HÁ­ZAS­SÁG, ere­de­ti­leg át volt húz­va, alá pe­dig ez volt ír­va: FÉRJ. Az­tán az is át lett húz­va, és fö­lé: MEG­LÁT­JUK, DE AZÉRT FÉRJ!

Ádám sze­rint az élet­nek van egy na­gyon kel­le­met­len tu­laj­don­sá­ga: ha az em­ber nem ve­szi kéz­be, ak­kor az élet kez­di el kéz­be ven­ni őt. Ezért ő kéz­be vet­te az éle­tét. Oly­annyi­ra, hogy a fü­zet­ben kü­lön fe­je­ze­tet szen­telt a le­en­dő férj:

– al­vá­si szo­ká­sa­i­ról,
– lak­be­ren­de­zé­si íz­lé­sé­ről,
– jö­vő­be­ni nya­ra­lá­si rit­mu­sá­ról,
– és ar­ról, hogy va­jon haj­lan­dó-e kö­zös név­na­po­zás­ra.

A le­en­dő férj ek­kor még nem lé­te­zett konk­rét sze­mély for­má­já­ban, ám­de Ádám úgy gon­dol­ta, mind­ez csu­pán rész­let­kér­dés. Egy férj nem at­tól lesz férj, hogy épp kéz­nél van, ha­nem at­tól, hogy sür­gős rá az igény.

A fér­fit, akit er­re a sze­rep­re ki­sze­melt a sors - vagy in­kább egy kö­zös is­me­rős, Pan­ni, aki fod­rász volt és min­den­ről tu­dott, ami nem tar­to­zott rá - Má­té­nak hív­ták.

Má­té har­minc­két éves volt, sze­líd ar­cú, bar­na sze­mű, kis­sé szét­szórt fér­fi, aki köny­ves­bolt­ban dol­go­zott, és a konf­lik­tus­ke­ze­lé­si stra­té­gi­á­ja ab­ból állt, hogy re­mél­te, a konf­lik­tus vé­gül el­fá­rad és le­lép. Ő az a tí­pus volt, aki még a vil­la­mos­tól is majd­nem el­né­zést kér, ami­kor le­száll ró­la. A vi­lág sze­mé­ben ud­va­ri­as­nak tűnt, de a va­ló­ság­ban egy­sze­rű­en csak nem volt fel­ké­szül­ve rá, hogy ennyi min­den tör­té­nik egy­szer­re.

Pan­ni úgy mu­tat­ta be őket egy­más­nak te­le­fo­non, hogy:

– Fi­gyelj, Má­té, van egy na­gyon ren­des srác. Csak tu­dod... ki­csit in­ten­zív.
– Mi az, hogy in­ten­zív? – kér­dez­te Má­té.
– Hát… olyan, mint egy csip­ke­te­rí­tő­be cso­ma­golt táj­fun.

Má­té ezt ak­kor még me­ta­fo­rá­nak hit­te.

Az el­ső ran­dit egy ká­vé­ház­ba be­szél­ték meg, amely­nek a ne­ve Ari­zo­na presszó volt, no­ha sem­mi kö­ze nem volt Ari­zo­ná­hoz, ha­csak nem szá­mít­juk a bel­tér ki­szá­radt pál­má­ját meg a pul­tos­nő lel­ki klí­má­ját. Az asz­ta­lo­kon koc­kás te­rí­tő, a sa­rok­ban po­ros mű­vi­rág, a fa­lon sár­gás fény­kép va­la­mi is­me­ret­len tó­ról. A hely han­gu­la­ta egy­szer­re volt csa­lá­di­as és eny­hén bün­te­tő jel­le­gű.

Má­té tíz perc­cel ko­ráb­ban ér­ke­zett, mert az ilyen tí­pu­sú fér­fi­ak min­dig ko­ráb­ban ér­kez­nek. Le­ült, ren­delt egy hosszú ká­vét, és pró­bál­ta a cuk­rot úgy ten­ni a csé­szé­be, mint aki tel­je­sen nyu­godt, hol­ott be­lül már há­rom le­het­sé­ges tár­sal­gá­si ku­dar­cot és két szé­gyen­tel­jes hall­ga­tást vé­gig­ját­szott.

Pont­ban hat­kor meg­ér­ke­zett Ádám.

Nem jött - ha­nem meg­ér­ke­zett. Az em­ber rit­kán lát olyat, hogy va­la­ki már a nagy be­lé­pő­je pil­la­na­tá­ban úgy néz ki, mint aki nem ran­di­ra jött, ha­nem egy kö­ze­pes mé­re­tű csa­lá­di vál­lal­ko­zás át­vé­te­lé­re. Bézs bal­lon­ka­bát volt raj­ta, pe­dig áp­ri­lis volt és oda­kint nem is esett. A hó­na alatt bőr­map­pa. Nem tás­ka! Map­pa!

Má­té ezt rög­tön ész­re­vet­te, de meg­pró­bált nem tu­laj­do­ní­ta­ni ne­ki je­len­tő­sé­get.

– Szia, te vagy Má­té? – kér­dez­te Ádám, és már nyúj­tot­ta is a ke­zét.
– Igen. Szia!

Le­ül­tek. Ádám mo­soly­gott. Ked­ve­sen, de úgy, mint aki va­la­hol mé­lyen már ki­pi­pált egy rub­ri­kát.

– Na­gyon örü­lök – mond­ta Ádám. – Sok jót hal­lot­tam ró­lad.
– Én is ró­lad.
– Tény­leg? Mit?

Má­té kis­sé meg­akadt.

– Hát… hogy… ren­des vagy.
– Az jó – bó­lin­tott Ádám. - A ren­des egy rop­pant mód alul­ér­té­kelt tu­laj­don­ság. Min­den­ki a szen­ve­dély­ről be­szél, de ab­ból nem le­het kö­zös víz­for­ra­lót ven­ni.

Má­té fel­ne­ve­tett. Nem azért, mert ez annyi­ra vic­ces volt, ha­nem mert va­la­mi­ért úgy érez­te, hogy itt a ne­ve­tés lesz az egyet­len úszó­gu­mi­ja.

– És te? – kér­dez­te. – Mi­lyen vagy?

Ádám meg sem reb­bent.

– Én cél­tu­da­tos va­gyok. De jó ér­te­lem­ben.

Ek­kor le­tet­te a bőr­map­pát az asz­tal­ra ma­ga mel­lé.

Má­té agya ezt a pil­la­na­tot fi­no­man meg­je­löl­te be­lül egy kis vö­rös zász­ló­val, de mi­re rész­le­te­seb­ben fog­lal­koz­ha­tott vol­na ve­le, már jött is a pin­cér­nő, Ili­ke, aki öt­ven kö­rül le­he­tett, és olyan arc­cal hord­ta ki a ká­vét, mint­ha min­den csé­sze egy újabb bi­zo­nyí­ték vol­na az em­be­ri faj el­bal­tá­zott­sá­gá­ra.

– Mit kér­nek?
– Egy ka­pu­csí­nót és egy ás­vány­vi­zet – fe­lel­te Ádám. – Szén­sav­men­te­set. Fon­tos.
– Az élet? – kér­dez­te Ili­ke.
– A víz.
– Kár – mond­ta Ili­ke, és el­ment.

Má­té néz­te egy per­cig a pin­cér­nőt, az­tán vissza­for­dult Ádám­hoz.

– Hát… itt ka­riz­ma­ti­kus a sze­mély­zet.
– Sze­re­tem az ilyen he­lye­ket – mond­ta Ádám. – Ha az em­ber­rel már a pin­cér­nő is őszin­te, nincs mi­től tar­ta­ni.

Ez még min­dig tel­je­sen nor­má­lis­nak hang­zott. A hely­zet ott vett egy eny­he, de bal­jós for­du­la­tot, ami­kor Ádám min­den át­me­net nél­kül azt kér­dez­te:

– Te amúgy in­kább kis es­kü­vőt vagy na­gyot tud­nál el­kép­zel­ni?

Má­té elő­ször azt hit­te, rosszul hal­lott.

– Bo­csá­nat… mit?
– Es­kü­vő. Ki­csi vagy nagy? Nem kell rög­tön dön­te­ni, csak kí­ván­csi va­gyok a tem­pe­ra­men­tu­mod­ra.

Má­té pis­lo­gott. Az agya lát­ha­tó­an pró­bált ka­pasz­kod­ni va­la­mi­be, ám az ese­mé­nyek tem­pó­ja olyan volt, mint ami­kor egy őzi­ke hir­te­len fel­té­vedt a gyors­for­gal­mi­ra.

– Én… én most még csak a ká­vém­nál tar­tok – mond­ta.
– Per­sze, nyil­ván – le­gyin­tett Ádám. – Nem konk­ré­tan ve­lünk kap­cso­lat­ban kér­de­zem.
– Ha­nem?
– Ál­ta­lá­nos­ság­ban. Mint em­ber. Mint esz­té­ti­kai ál­lás­fog­la­lás.
– Ó! Hát… gon­do­lom… ki­seb­bet!?

Ádám las­san bó­lin­tott, mint egy köz­jegy­ző, aki hal­lott már ilyet, de ba­ro­mi­ra nem örül ne­ki.

– Ér­tem. In­tim. Vissza­fo­gott. Meg­hitt. Ez is szép. Én sze­mély sze­rint el­len­zem a ga­lam­bo­kat.
– Aaa… ga­lam­bo­kat?
– Es­kü­vőn. Fö­lös­le­ge­sek. Az em­ber sze­rel­met ün­ne­pel, és nem ma­da­rász­ko­dik.

Má­té ek­kor be­le­kor­tyolt a ká­vé­já­ba. Túl for­ró volt. Meg­éget­te a nyel­vét, de leg­alább volt va­la­mi konk­rét fáj­da­lom, ami­be ka­pasz­kod­ha­tott.

– És te… amúgy so­kat gon­dol­kodsz ilyes­min? – kér­dez­te óva­to­san.
– Má­té – kez­dett be­le Ádám, mi­köz­ben elő­re­ha­jolt. – Har­minc­öt éves va­gyok. Ne­kem már nincs időm ar­ra a lu­xus­ra, hogy a dol­gok csak úgy meg­tör­tén­je­nek. Ér­ted? Har­minc­öt éve­sen az em­ber már nem ran­diz­gat. Har­minc­öt éve­sen az em­ber fér­jet ke­res a kö­zös élet­hez.

Má­té le­huny­ta a sze­mét egy má­sod­perc­re.

Be­lül ezt gon­dol­ta:
Jé­zu­som, egy em­ber­rel va­gyok ran­din, vagy egy la­kó­park pro­jekt­in­dí­tó­ján?

Ki azon­ban ezt mond­ta:

– Ér­tem.
– Nézd – foly­tat­ta Ádám, és ko­mo­lyan a mell­ka­sá­ra tet­te a ke­zét –, én nem aka­rok játsz­máz­ni. Én már tu­dom, mit aka­rok. Tár­sat. Hű­sé­get. Egy jó mi­nő­sé­gű ki­nyit­ha­tó ka­na­pét a dol­go­zó­szo­bá­ba. Nem fel­tét­le­nül eb­ben a sor­rend­ben.

Má­té majd­nem fél­re­nyelt.

– Van dol­go­zó­szo­ba?
– Még nincs. De lesz. Hát va­la­ho­vá csak el kell he­lyez­ni azt a ki­nyit­ha­tó ka­na­pét, nem­de?

Ili­ke ki­hoz­ta a cap­puc­ci­nót és a vi­zet. Le­tet­te őket, az­tán rá­né­zett Ádám­ra.

– Mást is hoz­ha­tok?
– Egy­elő­re nem. Kö­szön­jük!
– Pe­dig én úgy lá­tom, ma­gá­nak már es­kü­vői tor­ta kel­le­ne – mond­ta Ili­ke, és el­vi­har­zott.

Csend

Má­té las­san Ádám­ra né­zett.

– Ezt… hal­lot­tad?
– Hal­lot­tam.
– És?
– Tet­szik a nő. Van ha­bi­tu­sa.

Ádám ivott egy kor­tyot, majd ki­hú­zott egy pa­pír­la­pot a map­pá­ból. Má­té min­den ideg­szá­la egy­szer­re kez­dett el se­gít­sé­gért ki­a­bál­ni.

– Az mi­cso­da? – kér­dez­te erőt­len han­gon.
– Ó, ez? Sem­mi­ség – fe­lel­te Ádám. – Csak egy kis… tám­pont.
– Tám­pont?
– Nem sze­re­tem, ami­kor két em­ber fö­lös­le­ges kö­rö­ket fut. Elő­ké­szí­tet­tem pár gon­do­la­tot.
– Gon­do­la­tot?
– Igen.

Ki­nyi­tot­ta a map­pát.

Má­té on­nan, ahol ült, tisz­tán lát­ta a fel­ira­to­kat. Szí­nes el­vá­lasz­tó­la­pok. Cím­kék.

Egyik ol­da­lon ez állt:
„Le­het­sé­ges kö­zös ün­ne­pi me­nük”

A kö­vet­ke­zőn:
„Vi­dé­ki vagy vá­ro­si es­kü­vő. Előnyök–hátrányok”

És még eggyel ar­rébb:
„Gyer­mek­ne­vek, ame­lyek­kel nem sze­kál­ják majd az is­ko­lá­ban”

Má­té úgy me­redt er­re, mint aki most tud­ta meg, hogy a zeb­rák va­ló­já­ban be­lül üre­ge­sek.

– Ádám – kezd­te meg­fon­tol­tan –, mi ez?
– Jó, le­het, hogy ez így el­ső­re sok – is­mer­te el Ádám, de már la­po­zott is. – Csak hall­gass meg! Én nem azt mon­dom, hogy mi ket­ten hol­nap össze­há­za­so­dunk. Is­ten őrizz! Nem va­gyok őrült! Én csak azt mon­dom, hogy ha va­la­mi mű­kö­dik, ak­kor jó, ha van ví­zió.
– Ví­zió?
– Ví­zió! Nézd, pél­dá­ul ez itt csak egy váz­la­tos ülés­rend.
– ÜLÉS­REND?
– Nem konk­rét ne­vek­kel! Csak funk­ci­ók sze­rint. “A te va­ló­szí­nű­leg han­gos uno­ka­test­vé­red”, “az én el­vált, de tán­col­ni sze­re­tő nagy­né­ném”, “egy sem­le­ges zó­na azok­nak, akik túl so­kat kér­dez­nek”.

Má­té érez­te, hogy va­la­mi ne­ve­tés­fé­le kez­di be­lül­ről pisz­kál­ni. Az a faj­ta ide­ges ne­ve­tés, ami ak­kor jön, ami­kor az em­ber már nem tud­ja, meg­ijed­jen-e vagy tap­sol­jon.

– Te… ezt tény­leg meg­ter­vez­ted?
– Kéz­zel raj­zol­tam fel. Sab­lon­nal. Hogy szép le­gyen.
– Mi­ért?

Ádám er­re olyan őszin­te két­ség­be­esés­sel né­zett rá, hogy Má­té szin­te meg­saj­nál­ta.

– Mert min­den­ki csak tö­köl. Éve­kig tö­köl! Is­mer­ke­dünk, ta­lál­koz­ga­tunk, né­ze­get­jük egy­mást, mint két ide­ges kecs­ke a ro­zo­ga hí­don, az­tán egy­szer csak va­la­ki azt mond­ja, “nem va­gyok kész az el­kö­te­le­ző­dés­re”, köz­ben már har­minc­ki­lenc, és egye­dül eszik hi­deg fa­sír­tot szil­vesz­ter­kor. Ne­kem er­re nincs időm. Én ren­des éle­tet aka­rok! Kö­zös be­vá­sár­ló­lis­tát. Ve­sze­ke­dést a frot­tír­tö­röl­kö­zők szí­né­ről. Olyan ka­rá­csonyt, ahol ket­ten utál­juk ugyan­azt a bejg­lit.

Ez… gyö­nyö­rű volt.

Má­té eb­ben a pil­la­nat­ban na­gyot hi­bá­zott: meg­ha­tó­dott.

– Ez… tu­laj­don­kép­pen elég ked­ves – mond­ta.

Ádám ar­ca fel­ra­gyo­gott.

– Ugye?
– De azért… ez még min­dig az el­ső ran­dink.
– Igen, de rend­kí­vül jól ha­la­dunk.
– Mi­ben?
– Az őszin­te­ség­ben.
– Nem in­kább a se­bes­ség­túl­lé­pés­ben?

Ádám fel­ne­ve­tett.

– Jó, ez jo­gos.

Ek­kor meg­jött a szom­széd asz­tal­hoz egy köp­cös fér­fi két tu­li­pán­nal és egy nagy do­boz Mo­zart-go­lyó­val. Le­ült egy nő­vel szem­ben, aki már ele­ve úgy ült ott, mint­ha húsz per­ce csa­lód­na ben­ne. Má­té egy pil­la­nat­ra oda­san­dí­tott, az­tán vissza Ádám­ra. Ha­tal­mas kont­raszt volt: amott két em­ber már az el­ső má­sod­perc­től gyű­löl­te egy­mást, itt pe­dig egy fér­fi épp a har­ma­dik kö­zös gye­rek ne­vét fon­tol­gat­ta, mi­köz­ben még a má­sik ve­ze­ték­ne­vét is csak fé­lig je­gyez­te meg.

– Azért re­mé­lem – mond­ta Má­té –, hogy nem min­dent ter­vez­tél meg.

Ádám fel­szeg­te az ál­lát.

– Nem min­dent. Ab­szo­lút ru­gal­mas va­gyok.
– Mi­ben?
– A vi­rág­de­ko­rá­ci­ó­ban.

Má­té fel­ne­ve­tett. Most már őszin­tén.

– Te tel­je­sen őrült vagy!
– Nem. Én elő­re­lá­tó va­gyok. Az őrült az, aki har­minc­öt éve­sen még azt mond­ja: “majd lesz va­la­hogy”.
– Én is szok­tam ilyet mon­da­ni.
– Igen, lá­tom is raj­tad.
– Tes­sék?
– Olyan vagy, mint aki az éle­tét min­dig öt perc­cel ké­sőbb kez­di el, mint ké­ne. Biz­tos ké­nyel­mes így, csak köz­ben el­vi­szi elő­led a kif­lit az idő.

Má­té ezen meg­üt­kö­zött vol­na, ha nem lett vol­na tö­ké­le­te­sen igaz.

– Ez most sér­tés volt?
– Di­ag­nó­zis.
– Te min­den­kit így ke­zelsz?
– Nem. Csak aki­ben lá­tok po­ten­ci­ált.

Ili­ke is­mét meg­je­lent.

– Kér­nek va­la­mit en­ni is? – kér­dez­te.
– Ta­lán ké­sőbb – fe­lel­te Má­té.
– Jó, csak szó­lok, hogy a me­leg­szend­vics most a leg­ke­vés­bé koc­ká­za­tos az ét­la­pon.
– Ez meg­nyug­ta­tó – mond­ta Má­té.

Ili­ke kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá, és fél­han­go­san így szólt:
– Fi­am, ha ez az em­ber tíz per­cen be­lül elő­vesz egy alap­raj­zot... fuss!
– Ké­ső – sut­tog­ta Má­té. – Már az ülés­rend­nél tar­tunk.

Ili­ke meg­me­re­ve­dett.

– Ülés­rend?
– Igen.
– El­ső ran­din?
– Igen.
– Imá­dom a srá­cot – mond­ta Ili­ke, és el­ment.

Ádám köz­ben la­po­zott to­vább.

– Nézd, ezt pél­dá­ul még nem vég­le­ge­sí­tet­tem. A nász­út.
– Ádám!
– Csak né­hány le­he­tő­sé­get: Tosz­ká­na, Pá­rizs, vagy va­la­mi fur­csa, esős hely, hogy le­gyen ka­rak­te­re?
– Te egy őrült lak­be­ren­de­ző és egy anya­könyv­ve­ze­tő sze­re­lem­gye­re­ke vagy!
– Kö­szö­nöm!
– Nem di­csé­ret­nek szán­tam.
– Én vi­szont an­nak hal­lot­tam.

Má­té egy­sze­rű­en nem tu­dott nem ne­vet­ni. Az egész fér­fi egy­szer­re volt ré­misz­tő és el­len­áll­ha­tat­la­nul ko­mi­kus, mint egy olyan or­kán, amely előt­te még szé­pen vissza­haj­to­gat­ja a sző­nye­get.

– És mondd – kezd­te Má­té. - Mi van, ha én azt mon­dom, hogy még azt se tu­dom, ho­gyan csó­kolsz?

Ádám egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. Most elő­ször lát­szott raj­ta va­ló­di za­var.

– Jó. Az igaz.
– És?
– És… le­het, hogy a sor­rend­ben né­ha haj­la­mos va­gyok… kre­a­tív len­ni.
– Kre­a­tív?
– Igen. Én fej­ben oly­kor a ne­gye­dik év­for­du­ló­nál já­rok, mi­re a tes­tem oda­ér az el­ső csók­hoz.
– Ez bor­zasz­tó!
– Ne­ked.
– Ne­ked is!

Ádám fel­ne­ve­tett, de most már egy ki­csit sa­ját ma­gán is. Las­san be­csuk­ta a map­pát.

– Jó. Rend­ben. Le­het, hogy túl sok volt.
– Le­het.
– De azért a gye­rek­ne­ve­ket még meg­mu­tat­ha­tom?
– Ádám!
– Rend­ben, nem most. Majd ké­sőbb. Mond­juk elő­étel után?

Má­té meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Hi­he­tet­len vagy.
– És te hi­he­tet­le­nül las­sú. Mi len­ne ve­lünk, ha nem ta­lál­koz­nánk fél­úton? Te még há­rom hó­nap múl­va is azt mon­da­nád, “is­mer­ke­dünk”, én meg már ren­del­nék a kony­há­ba füg­gönyt.
– Nem sze­re­tem a füg­gönyt.
– Lá­tod? Már­is fon­tos dol­got tu­dok ró­lad.

A szom­széd asz­tal­nál ek­kor ki­tört egy halk, de sű­rű ve­sze­ke­dés a Mo­zart-go­lyó kö­rül. A tu­li­pá­nos fér­fi azt mond­ta: „A ti­ed, drá­gám”, mi­re a nő azt fe­lel­te: „Pont ezért nem kell.” Má­té aka­rat­la­nul is oda­né­zett, az­tán vissza Ádám­ra, aki épp a szén­sav­men­tes vi­zet kor­tyol­ta olyan ko­mo­lyan, mint egy em­ber, aki or­szá­got ve­zet.

– Tu­dod mi a leg­rosszabb? – kér­dez­te Má­té.
– Mi?
– Hogy egyik ré­szem me­ne­kül­ni akar; a má­sik ré­szem meg kí­ván­csi, mi van a map­pa töb­bi ré­szé­ben.

Ádám el­mo­so­lyo­dott.

– A mel­lék­let­ben költ­ség­ve­tés is van.
Má­té fel­nyö­gött a ne­ve­tés­től.
– Ne! Ne mondd ezt így! Olyan, mint­ha el­ra­bol­na egy na­gyon ud­va­ri­as hi­va­tal­nok.
– So­ha sen­kit nem ra­bol­nék el. Meg­hív­nám a kö­zös jö­vő­be.
– En­ge­dély nél­kül?
– Nem! Jegy­gyű­rű­vel.

Ezen mind­ket­ten ne­vet­tek. És ahogy ne­vet­tek, va­la­hogy ol­dó­dott va­la­mi. Ádám ke­vés­bé tűnt vég­íté­let­sze­rű­nek, Má­té pe­dig ke­vés­bé tűnt úgy, mint aki bár­me­lyik pil­la­nat­ban köd­dé vá­lik.

– Rend­ben – mond­ta vé­gül Má­té. – Ak­kor mon­dok va­la­mit. En­gem ha­lál­ra ré­miszt, hogy te már most azt ter­ve­zed, mi­lyen lesz a ne­gye­dik kö­zös ka­rá­cso­nyunk.
– Har­ma­dik – ja­ví­tot­ta ki Ádám. – A ne­gye­dik­nél már va­ló­szí­nű­leg vi­dék­re me­gyünk.
– Jé­zusis­ten!
– Foly­tasd!
– De köz­ben… va­la­hogy vic­ces vagy. És ked­ves. És ijesz­tő­en őszin­te. Szó­val még nem fu­tok el.

Ádám tel­je­sen el­csen­de­se­dett egy pil­la­nat­ra.

– Tény­leg?
– Tény­leg! Vi­szont cse­ré­be kér­nék va­la­mit.
– Bár­mit.
– Ne ne­vez­zük el ma es­te a ku­tyán­kat!

Ádám el­gon­dol­ko­dott.

– Pe­dig volt egy re­mek tacs­kó­ne­vem.
– ÁDÁM!
– Jó, jó. Sem­mi ku­tya.
– És sem­mi ülés­rend.
– Ma es­te.
– So­ha!
– Jó, majd át­dol­go­zom.

Má­té a fe­jét fog­ta.

– Te eb­ből so­sem fogsz ki­gyó­gyul­ni, igaz!?
– Nem is aka­rok. Ez az én sze­re­tet­nyel­vem. Struk­tu­rált pá­nik.

Má­té ek­kor már úgy ne­ve­tett, hogy könnye­zett.

Ádám néz­te egy ide­ig, az­tán hal­kan meg­kér­dez­te:

– Fi­gyelj… le­het, hogy hü­lyén hang­zik ezek után, de… vol­na ked­ved sé­tál­ni egyet?
– Most? Vagy a költ­ség­ve­tés után?
– Most! Map­pa nél­kül!
– Biz­tos?
– Igen. Meg­pró­bál­hat­nál nor­má­lis len­ni mond­juk... húsz per­cig.
– Az sze­rin­tem ne­kem fi­zi­ka­i­lag fáj­na

Ki­fi­zet­ték a szám­lát és ki­men­tek az es­ti ut­cá­ra. Ki­csit hű­vös volt már, és az a faj­ta szél járt, amely min­den nő fri­zu­rá­já­val szem­ben sze­mé­lyes el­len­szen­vet táp­lál. Egy da­ra­big egy­más mel­lett sé­tál­tak.

Má­té vé­gül meg­szó­lalt:

– Amúgy… tény­leg ennyi­re két­ség­be vagy es­ve a férj­kér­dés mi­att?

Ádám nem né­zett rá.

– Igen – fe­lel­te egy­sze­rű­en. – Ki­csit. Jó, na­gyon. Mert sze­ret­nék már va­la­kit. Nem el­mé­let­ben. Nem majd egy­szer. Ha­nem tény­leg. Olyat, aki­vel le­het hét­köz­na­po­kat él­ni. Csak köz­ben tu­dom, hogy et­től né­ha úgy vi­sel­ke­dem, mint egy be­té­pett es­kü­vő­szer­ve­ző, akit meg­szállt az ör­dög.

Má­té fi­no­man el­mo­so­lyo­dott.

– Ez meg­le­pő­en pon­tos ön­jel­lem­zés.
– Kö­szö­nöm!
– És köz­ben tény­leg van ben­ned va­la­mi ara­nyos.
– A pá­nik mö­gött?
– Igen. Mint egy dü­hös csip­ke­pár­na.

Ádám er­re fel­ne­ve­tett. Az­tán egy­szer csak meg­állt.

– Mond­ha­tok va­la­mit?
– Már elő­re fé­lek, de... igen.
– Le­het, hogy az es­kü­vő té­mát ki­csit ko­ra­i­nak ér­zed…
– Ki­csit???
– Jó, rend­ben, bru­tá­li­san ko­ra­i­nak. De a csó­kot sze­rin­tem már nem.

Má­té rá­me­redt. Az egész es­te után va­la­hogy ez volt az el­ső tel­je­sen nor­má­lis mon­da­ta.

– Há­la az ég­nek – mond­ta. – Már kezd­tem azt hin­ni, a csók csak a füg­ge­lék ne­gye­dik pont­ja után jön.

Ádám kö­ze­lebb lé­pett.

– Nem. Az kü­lön al­fe­je­zet.
– Ádám!
– Vic­cel­tem.
– Es­kü?
– Nem!

És meg­csó­kol­ta. Nem hosszan. Nem szín­pa­di­a­san. Egy­sze­rű­en csak jól. Olyan jól, hogy Má­té utá­na azt mond­ta:

– A franc­ba!

Ádám hát­ra­lé­pett.

– Ez most jó vagy rossz “a franc­ba”?
– Ez egy na­gyon jó “a franc­ba”. Az a faj­ta, ami­kor az em­ber rá­jön, hogy ta­lán még­sem kell azon­nal át­köl­töz­nie egy má­sik kon­ti­nens­re.

Ádám las­san el­mo­so­lyo­dott. Most elő­ször né­zett ki tel­je­sen bi­zony­ta­lan­nak és bol­dog­nak egy­szer­re.

– Ak­kor lesz má­so­dik ran­di?

Má­té só­haj­tott.

– Igen. De van fel­té­te­lem.
– Sej­tet­tem. Mondd!
– Leg­kö­ze­lebb nem ho­zol map­pát.

Ádám bó­lin­tott.

– Rend­ben.
– És sem­mi­lyen do­ku­men­tu­mot!
– Rend­ben.
– És sem­mi­lyen lis­tát!
– Rend­ben.
– És sem­mi­lyen elő­ze­tes ülés­ren­det, gyer­mek­név­sort, nász­út­op­ci­ót, füg­göny­ka­ta­ló­gust, vagy “csa­lá­di ví­zi­ót”!

Ádám hall­ga­tott egy pil­la­na­tig.

– Fej­ben azért sza­bad?

Má­té le­huny­ta a sze­mét.

– Te ment­he­tet­len vagy!
– De el­jössz?
– Igen – mond­ta Má­té. – Va­ló­szí­nű­leg ez lesz a vesz­tem.
– Vagy az alap­raj­zod.
– Ne kezdd!
– Jó, nem kez­dem.

Men­tek to­vább az ut­cán, és most már va­la­hogy más volt köz­tük a le­ve­gő. Má­té még min­dig úgy érez­te, hogy ez az em­ber bár­me­lyik pil­la­nat­ban elő­ránt egy la­mi­nált jö­vő­ké­pet a ka­bát­ja alól, de most már azt is érez­te, hogy ezen ta­lán egész éle­té­ben tud­na ne­vet­ni.

A sar­kon bú­csúz­tak el.

– Ak­kor csü­tör­tök? – kér­dez­te Ádám.
– Csü­tör­tök
– Hat óra?
– Hat
– Va­cso­ra?
– Igen
– És csak hogy tudd, tel­je­sen la­zán fo­gom ke­zel­ni.
– Ez tő­led mit je­lent?

Ádám el­gon­dol­ko­dott.

– Nem mon­dom meg elő­re az ezüst evő­esz­kö­zök sor­rend­jét.

Má­té fel­rö­hö­gött.

– Menj ha­za!

– Me­gyek. De örü­lök, hogy meg­is­mer­te­lek.
– Én is. Bár még min­dig nem tu­dom, ran­din vol­tam-e, vagy fel­vet­tek-e egy kü­lö­nö­sen sze­re­tet­tel­jes ál­lam­igaz­ga­tá­si hi­va­tal­ba.
– Ez ná­lam ugyan­az – mond­ta Ádám.

És ez­zel el­in­dult, kis­sé túl egye­nes hát­tal, kis­sé túl gyors lép­tek­kel, mint egy fér­fi, aki az egész es­tét majd­nem el­ron­tot­ta, de vé­gül még­is­csak ka­pott egy má­so­dik esélyt.

Má­té néz­te, ahogy tá­vo­lo­dik, és ar­ra gon­dolt, hogy ez az em­ber őrült. Pa­pír­ízű­en őrült. De köz­ben ked­ves. És vic­ces. És meg­ha­tó­an sze­ren­csét­len a sa­ját in­ten­zi­tá­sá­ban.

Az­tán Ádám fél­úton még vissza­for­dult, és oda­ki­ál­tot­ta:

– JA, ÉS HA EGY­SZER LESZ KU­TYÁNK, SZE­RIN­TEM A LA­JOS NEM ROSSZ NÉV!

Má­té a fal­nak tá­masz­kod­va rö­hö­gött.

– MENJ MÁR!
– JÓ, DE GON­DOLD ÁT!

És el­tűnt a sar­kon.

Má­té még per­ce­kig vi­gyor­gott ma­ga elé. Az­tán el­in­dult ha­za­fe­lé, és tel­je­sen aka­rat­la­nul azon kap­ta ma­gát, hogy azon gon­dol­ko­dik:

A La­jos tény­leg jó név egy tacs­kó­nak?

Ek­kor meg­állt az ut­ca kö­ze­pén, az ég­re né­zett, és hal­kan csak ennyit mon­dott:

– Jaj, ne! Már en­gem is el­ka­pott!