Az ab­la­kon ko­po­gott az eső,
Te vol­tál az egyet­len me­ne­dék.
Vál­lam­ra haj­tot­tad a fe­jed...
Olyan ré­gen volt, oly ré­gen volt...
Azt sut­tog­tad: „Ez örök­ké így ma­rad!„
El­hit­tem a sza­vad, s nem lát­tam a vég­ze­tem.
Mi­köz­ben lel­kem a lel­ked­be ve­szett.
Egy moz­du­lat vol­tunk a vég­te­len­ben,
Két fél, ami egész­ként lé­te­zett a vi­lág­ban.

Üvöl­te­nék, de most sza­kadt szét a lel­kem,
Mondd, hogy te­het­ted, hogy te­het­ted ve­lem?!
Össze­forrt lé­lek vol­tunk, most mind­ket­ten vér­zünk.
A kö­zös múl­tunk a je­len­ben égett por­rá.
El­vi­sel­he­tet­len ez a düh, ez a ha­rag,
Ez a lel­ke­met fel­emész­tő je­ges mé­reg.
Hit­tem a sza­vad, de most egye­dül éb­re­dek.
Ré­szem vol­tál, most egy tá­ton­gó seb va­gyok,
Ami egy­kor él­te­tett, az most las­san meg­fojt.

Em­lék­szem a park­ra, s a hul­ló le­ve­lek­re,
A sze­med­ben már lát­tam, va­la­mi meg­re­pedt.
Ke­res­ted a sza­va­kat, én ke­res­tem a ke­zed.
Érin­té­sed hű­vös már, mint egy tá­vo­li üze­net.
Ha­zud­tál... Csak én még nem ér­tet­tem.
Hogy a kö­zös utunk­nak csend­ben vé­ge.
Ha­zug mo­so­lyod mö­gött ott volt a bú­csú,
Mint ke­gyet­len, né­ma, elő­re meg­írt áru­lás.

Üvöl­te­nék, de most sza­kadt szét a lel­kem,
Mondd, hogy te­het­ted, hogy te­het­ted ve­lem?!
Össze­forrt lé­lek vol­tunk, most mind­ket­ten vér­zünk.
A kö­zös múl­tunk a je­len­ben égett por­rá.
El­vi­sel­he­tet­len ez a düh, ez a ha­rag,
Ez a lel­ke­met fel­emész­tő je­ges mé­reg.
Hit­tem a sza­vad, de most egye­dül éb­re­dek.
Ré­szem vol­tál, most egy tá­ton­gó seb va­gyok,
Ami egy­kor él­te­tett, az most las­san meg­fojt.

A ha­rag láng­ja fel­emészt, csak a pa­rázs ma­rad,
Fe­ke­te, ki­égett táj ma­radt a lel­kem­ben.
Min­den szép em­lék el­éget, min­den érin­tés fáj.
Mondd, hogy le­het így él­ni, ha a lel­ked fe­le más­hol jár?
Tes­tem­ből ki­tép­ted ma­gad, s ma­gad­dal vit­tél min­dent.
A hi­tem, a hol­na­pom, a kö­zös, drá­ga kin­csem.
Ma­radt a csend, a vissz­hang, a ki­ürült szo­bá­ban,
Fáj, hogy ket­té­sza­kad­tunk egy moz­du­lat­ban.

Üvöl­te­nék, de most sza­kadt szét a lel­kem,
Mondd, hogy te­het­ted, hogy te­het­ted ve­lem?!
Össze­forrt lé­lek vol­tunk, most mind­ket­ten vér­zünk.
A kö­zös múl­tunk a je­len­ben égett por­rá.
El­vi­sel­he­tet­len ez a düh, ez a ha­rag,
Ez a lel­ke­met fel­emész­tő je­ges mé­reg.
Hit­tem a sza­vad, de most egye­dül éb­re­dek.
Ré­szem vol­tál, most egy tá­ton­gó seb va­gyok,
Ami egy­kor él­te­tett, az most las­san meg­fojt.

Ko­pog az eső az ab­la­kon...
De ez már nem me­ne­dék.
Hi­á­nyo­dat ve­ri az üveg­re.
Hi­deg van.
Fá­zom.
És egye­dül hall­ga­tom a csen­det.